Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


EMLÉKEZTÜNK, EGY NAGYSZERŰ FORRADALOM 55. ÉVFORDULÓJÁN

2011.11.02

Az 1956-os forradalom és szabadságharcról, soha nem lehet eleget írni, és beszélni, a maga sokszínűsége miatt. Akkor, párttag és pártonkívüli, vallásos és ateista, egyként akarta a diktatúra jármát lerázni, mert elérkezett az a pillanat, amikor egy gyújtószikra felébresztette a magyart.

 

A XXII. kerületi ’56-os emlékműnél

 

A kezdeti bizonytalanság után, elhittük, hogy itt az ideje kivívnunk szabadságunkat, de mivel kevés volt a szó, fegyvert is ragadtunk, nem számolva a bukott pártállam reakciójával. Ami egyszer elindul, az addig megy, amíg tart a lendület, vagy az ellenség új erőre nem kap. Azért ne feledjük, hogy most is egy erőgyűjtés állapotában vagyunk, mert még nem valósult meg az a rendszerváltás, amire a nemzet vár. Ne feledjük, hogy hiteltelen embereknek már ne szavazzunk bizalmat, hanem hiteleseket válasszunk magunknak, és velük együtt, valósítsuk meg a nemzeti akaratot. Tehát ne csak higgyünk vezetőinknek, hanem legyünk jelen a megvalósításnál is, mert ma már az ígérőt is ellenőrizni kell. A  nyugati ígéretek elmaradása megerősítette az ellenséget, és a szovjet fegyverek segítségével, ismét vérbe fojtották szabadságharcunkat, pedig a forradalmárokból nemzetőrökké átalakult bajtársaink, a katonákkal és a rendőrökkel fönntartották a rendet, de a túlerő ellen esélyük sem volt a győzelemre. Ennek ellenére, sokan kitartottak, ameddig reális esélyük volt. Következett a véres megtorlás, aminek következtében, ma sem tudjuk pontosan, hogy hány áldozata van a forradalomnak, mert sem a harcokban elesettek pontos létszámát nem ismerjük, sem a megtorlás összes áldozatáét. Mindenesetre, legalább már az 53 vérbíró nevét ismerjük, és nevük ott „díszeleg”, a Kisfogház kivégzőtermének a falán. No persze a nyugati tudósítók fénykép fölvételei is segítették a vérbírákat, hiszen többségüket ezekből azonosították, majd ítélték halálra. 200000-en elmenekültek, az itt maradottak, pedig hallgatásra kényszerültek, de még napjainkban is hallgatnak sokan, mert azt hiszik, hogy örökké félniük kell. De vége lett a szovjet jelenlétnek, és akkor is azt gondoltuk, hogy ha egyszer elmennek, a nemzet ismét kezébe veheti a sorsát. De elmentek a tankok, és jöttek a bankok. Ma már ugyan beszélhetünk, de a nemzeti akaratot még mindig nem tudjuk megvalósítani, mert a többség még ma is csak hinni akar a hamis vezetőknek, és nem akar ott lenni a megvalósításnál. Történtek rehabilitálások, de vezetőnek azok kerültek, akik meghasonlottak, és ma sem akarják, hogy múlt igazsága kiderüljön, mert nekik ott nem lenne esélyük. Nekünk meg azért nincs esélyünk, mert képtelenek vagyunk az összefogásra, és többségünk nem ismeri föl, hogy mire képes, ezért a megmérettetéskor ismét elbukhatunk, ráadásul egymást látjuk ellenségnek. A forradalom áldozatainak a sírjait, az új kormány védetté nyilvánította, de nem gondoskodott az áldozatok hozzátartozóinak olyan kárpótlásáról, amely az eltiltott lehetőséget visszaadta volna. Sőt, az áldozatok egy részét a 233-as parcellába hagyta.
 

Egy díjátvevő diák öröme a Syma csarnokban

 
Egy új, hatalmi elit keletkezett, amely a nemzet szolgálata helyett, idegen érdek kiszolgálója lett, és az ország javait vagy kisajátította, vagy idegenek kezére adta, és hagyta az országot eladósodni. Még azt hisszük ugyan, hogy mienk az ország, de sajnos már csak itt élünk, és nem élvezzük azt, ami megilletne bennünket. 2006-ban, megint volt egy esélyünk, hogy békés úton rendezzük a sorsunkat, de akkor, a magát ma is nemzetinek valló párt, nem állt mellénk, így a gyurcsány pribékek ismét elfojtották a megmozdulásokat. Igaz, akkor is önjelöltek akarták irányítani a megmozdulást, de alkalmatlanok voltak a nagy horderejű tettekre, így előre mozdítókból szétforgácsolók lettek. A Kossuth tériek, békésen akarták megünnepelni a forradalom 50. évfordulóját, amit a rendőrterror vérbefojtott, nemzeti színű zászlóinkat pribék lábak taposták. Most, hivatalos megemlékezés sem volt. Kinn voltam a 300-as parcellánál, de a 10:00-re meghirdetett ünnepi koszorúzásra, ¾-ed 11-ig nem érkezett meg a főpolgármester. Az is igaz, hogy már emlékezni is kevesen akarnak. Nem ismerem a késés okát, de nem megengedhető ez a magatartás.
Nemzetőr társaim, is sok helyen emlékeztek az országban, mindenki tette a dolgát.
21-én, nemzetőreink részvételével megemlékezés volt a csömöri Glória Victisnél, a Corvin közi Bajtársak a Corvin moziban. Személyem Budafokon, az ’56-os emlékmű mellé, kitette azon kivégzettek fényképeit, akik forradalmunk áldozativá váltak.
11:00-re a Budapest Syma Rendezvényközpontba voltam hivatalos, ahol 4800 diák előtt, ünnepélyes keretek között adták át a XIV. kerületi szavaló-és képzőművészeti verseny győzteseinek és helyezetteinek a díjakat, és most adták át a POFOSZ 1956-os Hagyományőrzők által meghirdetett irodalmi és történelmi pályázat győzteseinek és helyezetteinek a díjait is. A kerületi győztesek díjkiosztásánál jelen volt a kerület polgármestere Papcsák Ferenc is.
Az 1956-os Hagyományőrzőktől Emlékplakettet kapott: Bőzsöny Ferenc, Jókay Anna, özv. Kopácsi Sándorné, Radics Géza, Kuti Anna, Horváth Mártonné.
Emléklapot kapott: Simon Zsuzsanna és Bencze Pál.
Az ünnepi megemlékezés színvonalát növelte Baranyi László és Körtvélyesi Zsolt versmondó és narrátori előadása. Mindezt azért lehetett itt megrendezni, mert a rendezvényt támogatta a Syma csarnok tulajdonosa, a Gent Kft, az ’56-os Intézet és a Zuglói önkormányzat is.
A diákok nagy ovációval fogadták társaik sikerét, miközben a kivetítőn láthatók voltak a pályázott gyermekrajzok is. Nekem, mint felnőttnek, örömteli látvány volt a sok diák fegyelmezett viselkedése is.
 

Az 1956-os Hagyományőrzők megköszönik az előadást a rendező Hars

 
De robogtak az események, mert 16:00-kor már ünnepi megemlékezés volt a XXII. kerületi ’56os emlékműnél is, ahol több száz kerületi lakos hallgatta Karácsony Gábor ’56-os emlékeit, majd következett a koszorúzás.
22-én megkoszorúztam a kerületben tavaly felavatott egykori Corvin közi Törteli Kiss Valéria emléktábláját, este pedig megnéztük az Újpest Színházban a Harsányi Gábor és Dózsa László által rendezett és játszott Pesti Srácok c. két felvonásos musical ősbemutatóját. A telt házas előadás, jó szórakozást nyújtott a megemlékezőknek.
 

Díszsorfal a Hősök táblája mellett a 233-as parcellánál

 
 
23-án is nagy volt a választék, de sajnos, mindenhova nem tudtam elmenni. 10:00-kor lett volna az állami koszorúzás a 300-as parcellánál, de a koszorúzó, nem tartotta ismét fontosnak a pontos megjelenést, így 45 perces várakozás után, mi is elmentünk oda, ahol azok vártak bennünket azok, akiket 1956-os merészségükért kivégeztek és „elkaparták” őket a 233-as parcellában. 2010 után, az idén is rendbetettük a parcellát, de a parcella szélén, a POFOSZ már felállította azt az emléktáblát is, amely fölhívja az arra járók figyelmét, hogy nem kellene róluk is elfelejtkezni. Csak remélni merem, hogy munkánk nem lesz hiábavaló, és talán már éppen jövőre, mások is meglátogatják a parcellát. Szeretném, ha egyszer ők is ott lennének, ahol a többi társaik vannak. Lehetőséget kaptam a 233-as parcella temetői iratainak a tanulmányozására, és jó lenne, ha az állami akarat is meglenne az itt „elkapart”hős-áldozatok antropológiai vizsgálattal egybekötött exhumálására és azonosítására. Talán akkor megállapítható lenne, hogy Dudás Józsefet és Szabó Jánost agyonverték, vagy valójában felakasztották. Ami talán a legfontosabb, azt is megtudhatnánk, hogy 60 centi mélyen, valóban az ő csontjaik vannak-e a földben, hogy eloszlathassuk azokat a kételyeket, hogy nem is azok nyugszanak ott, mint akiket mi hiszünk.
 
Rácz József vezetésével meglátogattuk a temető melletti Kisfogházban az egykori kivégzettek celláit, a falon levő kivégzettek fényképeivel együtt. Aki kíváncsi rá, megnézheti azt a naplóbejegyzést is, amit egyik bajtársunk azért írt be, hogy elmondhassa, ma is vannak olyan emberek, akik áldozatnak mondják magukat, de három évvel ezelőtt mégis Júdás csókot váltott az illető, az akkor idelátogató gyurcsnyfereccel, dobrevklárával és lenvaiildikóval.
 

A vérbírák névsora

 
Meglátogattuk az egykori kivégző szobát is, ahol a halálra ítéltek utoljára mondhatták, hogy „ÉLJEN MAGYARORSZÁG”.
Az ünnep ugyan ismét elmúlt, de az erőgyűjtés folytatódik, hogy az 1956-os Forradalom és Szabadságharc céljait megvalósíthassuk, hogy az áldozatok ne legyen hiábavalók!
 
Bencze Pali
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.