Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Emlékezés Tarjánban az 55. évfordulón

2011.11.10

2011. november 6-án, gyönyörű napos időben indultunk útnak Budapestről, és érkeztünk a Tatabánya melletti Tarján nevű faluba, hogy ismét tisztelegjünk az egykori bajtársak emlékének.

 

bp1.png

Komjáthy Tivadar és Szögi István nőr. ezredes bajtársak az emlékkő mellett.
 
Most, nem hallgattam a misét, hanem az utcán járkáltam, érdeklődve, hátha ismét találkozok egy szemtanúval, hogy újabb ismereteket szerezzek az 1956. november 9-i csatáról.
Egyesek árulásról, míg mások a véletlenek összejátszásáról beszélnek. Ha 5 perc eltéréssel érkeznek a felek a faluba, elmarad a csata. De mi lett volna, ha nyílt terepen találkoznak a páncélosokkal? Ki tudja erre a választ? Azt gondolom, hogy akkor halomra lőtték volna őket, hiszen a géppisztoly nincs egy súlycsoportban a fedélzeti géppuskával és a tank ágyúval. Tavaly, találkoztam két idősebb emberrel, akik elmondták, amit láttak. Azért most is találkoztam egy szemtanúval, aki nem merte vállalni a nevét ugyanúgy, mint a két évvel ezelőtti kocsmai beszélgető partnerem, mert nála az óvatossági reflex most is működik, hiszen a településen is vannak még elvtársak, és szerinte, a kezük most is messzire ér. Ha név nélkül is, de elmondja, ami az emlékezetében megmaradt: először Ő is árulásról beszél, később pedig azt mondta, hogy ha öt perc eltéréssel jönnek, akkor elkerülik egymást.
 

bp2.png

Vereckei Ferenc nőr ezredes, Marosvári Imre nőr. őrnagy és Csizmadia József nőr. ezredes bajtársak koszorúzással avatják az emléktáblát.
 
A szovjet páncélosból észrevették a zászlóval fellobogózott Adlert, amint kifordult a mai ’56-os’ közből, mögötte a Pobjedával. Hogy a zászló, vagy az autó keltette-e fel a figyelmüket, ma már nem is érdekes, de talán, menekülés közben semmivel nem kellett volna a figyelmet fölhívni magukra, de ez a megjegyzés is egy elkésett vélemény. Gyorsan megfordult és már tüzet is a fedélzeti gépfegyverével, de akkorra a két személyautó már megtett vagy 30 métert a mai emlékmű felé, így gyorsan kiugráltak a gépkocsikból és igyekeztek fedezéket keresni. A harckocsi, a Pobjedát előbb betolta az árokba, majd keresztül ment rajta. Itt, megoszlottak a vélemények, hogy volt benne ember, vagy nem. A falu lakói, éppen a kenyérbolt előtt, jeggyel a kezükben álltak sorba, várták, hogy megérkezzen a kenyér szállítmány. Ők, gyorsan szétszéledtek és egyetlen sebesültjük sem volt. A felkelők pedig igyekeztek ellenállni, ahogy lehetett. A személygépkocsik mögött haladó tehergépkocsik pedig egymásba rohantak. A harcosok leugráltak róluk, és a házak mögött kerestek fedezéket, így a harckocsik számára, a többség láthatatlan maradt, de a tüzelés megindult az autóról leugráló katonák felé is. A főúton száguldó egyik harckocsiból, mindkét oldal felé géppuska lövedékek röpködtek, majd megállt, és a páncéltetőt felnyitva akart a katona meggyőződni a lövöldözés eredményéről. Ekkor, ezt a katonát, fejlövés érte a felkelők részéről. A tank elment, a sebesültet, vagy halottat kivették, másik állt a helyére, vagy a másik harckocsi támadott, és folytatódott a géppuskasorozat mindkét oldal irányába. Majd ismét megállt a harckocsi, a tornyot fölnyitotta a katona, és az is fejlövést kapott. A második megállásnál, több kézigránátot összecsavartan dobtak a tank láncai közé, de sajnos, nem robbant föl, így nem sikerült a harci jármű megsemmisítése. Ekkor, mivel nem látták a mesterlövészt, a tankágyú csövét vízszintes irányba állították, és az egyik ház irányába lövést adtak le vele úgy, hogy a lövés, a házat, a két ablak közötti falon érte, és a másik oldalon elhagyva robbant a következő házban. Érdekes, hogy senki nem sérült meg a robbanástól, bár az anyagi kár jelentős lett. Az egyik felkelő, az ’56-os” köz sarkán levő vastag akácfa mögé bújt, és a tank, fával együtt, el akarta taposni. A lánctalp nyoma, sokáig megmaradt a fán, a mögötte álló felkelő pedig mégis feljövést kapott. István Éva is bemenekült egy házba, de Ő is fejlövés következtében halt meg. De az Ő fejét, nem roncsolta szét a lőszer, hanem csak egy kis lyukat hagyott rajta. Azt mondják, hogy kispuska golyó végzett vele. Saját társától nem kaphatta, de a ház gazdája a későbbiek során eldicsekedett vele, hogy megvédte a házát a felkelőktől, amiért még kitüntetést is kapott. Igaz, nem igaz, aki tudja az igazat, ne vigye magával a sírba, hanem ossza meg velem, hogy én is tovább adhassam, hiszen mindenkinek el kell egyszer számolnia a lelkiismeretével.  Kérdezem az egykori szemtanútól, hogy megmondaná-e ennek a ma is élő személynek a nevét? Nem merem uram, mert a kommunisták keze még mindig messzire ér. Valóban így lenne, hogy még mindig félnie kell annak, aki az igazat megmondja a múltat illetően? Ha így van, akkor az nagyon szomorú, mert gyáva népnek valóban nincs hazája, de egyszer át kell törni a hazugság falát, hogy megtudjuk a mögötte levő igazságot is, mert térden állva nem lehet élni, és nem is érdemes. Föl kell állnia a nemzetnek, mert ha már pusztulásra ítélték, pusztítani kell azokat is, akik az ítéletet hozták. Öt halott lett és többen mesebesültek. A sebesülteket a falu orvosa, Dr. Fekete Ferenc orvos látta el. A felkelők, saját gépkocsijukkal vitték őket a kórházba. A halottak ott maradtak, hiszen a felkelők nem maradhattak sokáig. Hogy s sebesültekkel mi lett, arra a szemtanú nem tudott válaszolni, de a következő napon, a csata színhelyén, még találtak egy cipőt, benne egy lábfejjel. A tűzharc, nem egészen egy óra hosszant tartott, és a két harckocsi, a Zisszel és a katonákkal elvonult, majd a következő napon a sok harckocsi megjelent a Kálvária dombon, ágyúcsöveiket a falu felé irányítva. Hogy erről a faluban még senki nem írt, azon nagyon csodálkozok. Kísérletet teszek, hátha az ÁBTL iratai között, erről is többet tudhatok meg.
Közben vége lett a misének is, és az emlékezők, a templomból kijőve az emlékkővel szemben helyezkedve hallgatták a beszédeket, verseket. Mint eddig mindig, most is Kiss Imre nyitotta meg az emlékezést. A Himnusz elhangzása után Beszédet mondtak és emlékeztek a falu két polgármestere Fülöp István és Marx Ernő, a katolikus pap Szabó Zoltán, Pozsonyiné Boksa Katalin Komárom megyei POFOSZ elnök. Verset mondott Ország György és Antal József. A megemlékezés után, az 56-osok utcáján felavattuk az önkormányzat által készíttetett emléktáblát, amit bajtársaink megkoszorúztak, majd kimentünk ismét ahhoz a Kálvária dombhoz, ahonnan a szovjet harckocsik a falut fenyegették. Itt is több mindenről beszéltünk az akkori eset kapcsán, de jó lenne, ha valaki a helyiek közül feldolgozná a csata történetét a még élő szemtanúk emlékezetének a felhasználásával, hogy ne csak legendák keringjenek az akkori történetről, mert ez egyben a falu történetének részét is képezi. Meglátogattuk a temetőben is az egykori hősök sírját és tiszteletünk jeléül elhelyeztünk egy koszorút, és lelki üdvükért elmondtunk egy imát. Mi, állandó emlékezők, szintén öregszünk, fogynak az egykori harcosok is, de valahogy a fiatalokat, nem érdekli ’56’, vagy csak én látom ilyen sötéten? Remélem, hogy tévedek, és a fiatalok se felejtik el, hogy az áldozatok vére, értük is folyt.
 

bp3.png

 
 
Tisztelettel a hősök iránt, de talán az élők érdeklődését is fölkeltve: Bencze Pali
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.