Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy keveset a múltról, hiteles túlélő beszámolója alapján

2010.06.28
A minap Érden, a Széchenyi Gimnáziumba voltam hivatalos, ahol v. lvg. Varga Ferenc nemzetőr v. örgy. bajtársam szervezésével Schrötter Tibor, egykori politikai fogoly tartott történelem órát a 3-os gimnazisták számára. Egyébként Tibor is tagja az 1956 Magyar Nemzetőrségnek, alezredesi rendfokozattal. Az előadás forgatókönyvét nem történelemtanárok, hanem az élet írta és Schrötter Tibor mint e kort megélő túlélő mondta el, hogy hogyan élte meg az ún. felszabadulás utáni szocialista diktatúrát. Tisztelet a gimnázium igazgatóasszonyának Kóródi Máriának is, hogy igényt tartott a beszámolóra, és örömmel tapasztaltam azt a fegyelmezett, tiszteletteljes viselkedési magatartást is, amit a tanulók tanúsítottak az előadás ideje alatt.
Írásom beharangozója a 22. számban (2010. 06. 03-án) jelent meg, de a későbbi lapszámokban folytatásban közöljük Schrötter Tibor 2 órás előadását. Itt, ennyire kapott lehetőséget, míg a Gárdonyi Géza úti általános iskolában csak egy órás előadásra volt lehetősége. Előadónk, olyan mélységben tud beszélni erről a korról, amennyi idő rendelkezésére fog állni. Éppen ezért, kérjük az előadására igényt tartó iskolákat, hogy tanterveiket úgy állítsák össze, hogy a diákok minél több hiteles információt kaphassanak hazánk történetének e szomorú időszakáról, hogy a következő nemzedéken is múlhasson, hogy soha többet ne akarjanak olyan diktatúrában élni, ahol a szabad vélemény nyilvánításáért az életükkel is fizethetnek.  Dobosné Nagy Andrea tanárnőtől azt a tájékoztatást kaptuk, hogy mivel Schrötter Tibor továbbra is rendelkezésre áll, a következő tanévben beiktatják a tantervben a történelmi előadást, és akkor tartanak majd igényt az előadásra, amikor a gyermekek ahhoz a tananyaghoz érnek, amely kapcsolódik 1945-höz és 1956-hoz, hogy a tanulók megértsék az összefüggést és a különbséget, a tankönyv, és valóság között. Az iskola igazgatónője Marosánné is megköszönte az előadást, nekünk pedig a jelenlétet. Úgy gondolom, hogy szívesen tesszük, csak igény legyen rá.
Schrötter Tibor, most 77 éves és az egészségi állapota már nem a békésen élők korának Kép megfelelő, de mégis örülök, hogy ebben az állapotban is hajlandó volt megosztani a fiatalokkal azokat a keserű tapasztalatokat, amit neki a szocialista diktatúra embertelensége okozott. A mai fiatalok nagy része, el sem hiszi, hogy ezek a szörnyűségek valóban megtörténhettek, hiszen még ma sem tanítják az iskolákban hitelesen, hogy hogyan nyerhetett teret a megszállt Magyarországon a szovjet típusú diktatúra, hiszen eddig az utódok voltak hatalmon, és nem fűződött érdekük az igazság tanításához. Hiszen még napjainkban is szabálysértés, ha valaki fölveszi azt a Magyargárda formaruhát, amin az Árpádsávos pajzs található, de az nem, ha valaki öt, vagy hatágú csillagot visel a hajtókáján. De az sem bűn, ha a nemzetiszínű zászlónkat megtapossák, de ha valaki Izrael állam zászlaját földre dobja, vagy tagadja a holokausztot, egyből elviszik a rendőrök és keményen megbüntetik. Kérdezem, hogy ezután majd megtudhatjuk és taníthatjuk az igazat is hivatalosan az iskolákban? (B.P.)
De hallgassuk előadónkat, és megvilágosodhat előttünk sok tízezer nemzettársunk háború utáni sorsa.

A II. világháború után, Magyarország szovjet fennhatóság alá került, de ez az első, szabad választásokon még nem éreztethette igazi hatását, hiszen a Tildy Zoltán által vezetett Kisgazda Párt 73%-os elsöprő győzelemmel kezdhette meg az ország újjáépítését. Természetesen, a Rákosi Mátyás által vezetett Magyar Kommunista Párt, elégedetlen volt ezzel az eredménnyel, és felhasználva a szovjet csapatok jelenlétét, nemtelen eszközöket felhasználva, a kék cédulák igénybevételével a maga kezébe vehette az ország irányítását. A párt, befolyását kihasználva, a fiatal egyetemistákat használta föl céljai eléréséhez, így a négy db. kékcédulával együtt, ezek a fiatalok öt szavazatot biztosítottak a párt számára fejenként. A szavazóhelyekbe menethez sok estben, a szovjet hadsereg biztosította a gépjárműveket. E győzelem törvényes felhatalmazást, jogot adott Rákosi, Rajk, Kádár és a többi idegen számára, hogy hozzákezdhessenek Magyarország szocialista átalakítására. Ettől az időtől kezdődött a TSZ-ek korszaka, és a kuláknak minősített emberek olymértékű adóztatása, hogy önként mondjon le a földjéről, vagy ha nem akart, akkor az ÁVÓ kezelésbe vette. Feladatuk, a nemzet lelki és fizikai megtörése volt. Olyan körülményeket kellett teremteni, hogy az egyetlen út, a földtől való megszabadulás legyen, hogy megszűnhessen minden gazda önálló gazdálkodása. Az viszont igaz, hogy a termelőeszközök hiánya is nehezítette a földosztáskor kapott terület művelését. Ehhez azonban meg kellett szabadulni azoktól az értelmiségiektől, akik nagyra törő terveiket keresztülhúzhatták.

 

Kép

 

Ezért Recsken létrehozták a Gulag típusú haláltábort, ahol ugyanúgy bántak az emberekkel, mint a náci Németországban és a Szovjetunióban levő Gulag típusú munkatáborokban. Csak akkor változott a helyzet, amikor a Recskről megszökött két ember közül, az egyik kijutott nyugatra, és beszámolt az embertelen állapotokról. Arról, hogy az itt fogva tartott emberek 60%-a az embertelen bánásmód miatt meghalt.

A terror következtében, ellenállási gócok alakultak ki abból a célból, hogy a rendelkezésükre álló eszközökkel gátolják a totális diktatúra kialakulását. Egy ilyen ellenálló gócnak lett Schrötter Tibor is a tagja, és vezetőjük egy honvéd tiszthelyettes volt. Céljuk, Rákosi bármilyen eszközzel való kiiktatása volt, hiszen ettől azt remélték, hogy ha ez sikerül, a rendszer is változik. Mivel a totális diktatúra működött, őket is elárulta valaki és 1950. január 9-én hajnalban érte jött a fekete Pobjeda négy fő ávóssal. Ezt az időszakot nevezik a „csengőfász” időszakának, amikor bárkinek összeszorult a gyomra, ha 22:00 után megszólalt a lakásának a csengője. Nála is, a csöngetés után, berúgták az ajtót is, és kirángatták az ágyból. Egy nagykabátot engedtek fölvenni, majd betuszkolták a Pobjeda hátsó ülése elé, hogy ne is láthassa senki. Így vitték a Katonapolitikai Osztály kémelhárítói kihallgatásra. A kapunál az ügyeletes nem is látta őt az autóban, és ezért mondhatták a kihallgatói, hogy „idefigyelj öcskös, az égadta egy világon kívül, senki sem tudja, hogy hol vagy, éppen ezért a bőröddel sem kell elszámolnunk.” Ha mi kérdezünk valamit, akkor ész nélkül, azonnal az igazat válaszold. A kérdezés azzal kezdődött, hogy az első nap után már hiányzott hét fogam. El sem tudjátok képzelni, hogy micsoda szadista módon bírták szólásra az embereket. Természetesen, amit egyáltalán tudtam erről a szervezetről, azonnal elmondtam, hiszen összesen kilencen voltunk, és amit tőlem kérdeztek, azt a többiek is elmondták, de azt nem hitték el, hogy én ilyen keveset tudok a szervezetről. Hogy felfrissítsék az emlékezetemet, a bal kezem hüvelyk ujjába szöget vertek. Azt az iszonyatos fájdalmat, el sem lehet mondani, amit akkor éreztem, hiszen a fájdalomtól, a lábam szárán folyt a vizeletem. Itt, mindössze egy hetet voltunk, majd a Fő utcai ÁVO-n folytatták a kihallgatásunkat. De mint utólag megtudtuk, vezetőnket Cserny Ákost, már a hetedik napon főbe lőtték. Majd utána a Markóban folytatódott, ahol első fokon 8 évet kaptam, majd mint fiatalkorút, öt évre ítéltek el jogerősen. Ceglédi börtönbe kerültem, majd amikor betöltöttem a 18 évet, bányász börtönbe vittek Kisgyón, Oroszlán és Ajkacsingerbe, ahol ugyanúgy dolgoztunk, mint a civilek, csak éppen pénzt nem kaptunk érte. A bányászok is idegenkedtek tőlünk, mivel közölték velük, hogy mi rabok vagyunk, és úgy is bánjanak velünk. A smasszer pihenőben pedig olyan tábla volt kitéve, hogy „ne csak őrizd, hanem gyűlöld is”. Csak úgy megjegyzem, hogy ezt a táblát, Keleti Györgynek az apja tetette ki mindenhol, hiszen ő volt akkor a rab bányák felügyelője. Itt, azért volt jó, mert legalább megkaptuk az élelmet, különben nem tudtunk volna teljesíteni. A börtönben vagy krumplit, vagy tarlórépát kaptunk. A civil bányászok is megenyhültek, amikor megtudták, hogy politikai foglyok vagyunk, és emberként kezeltek bennünket. Ha 100%-on felül teljesítettünk, akkor arányosan, néhány nappal csökkentették a büntetésünket. 1954-ben, akkor szabadultam a bányából, amikor a futball világbajnokság volt. Kaptam egy szabadjegyet Budapestre, de azt sem tudtam, hogy merre van az állomás. Egy bányásztól kérdeztem meg, aki mutatta az irányt, de mivel rossz irányba mentem, utánam szólt, hogy „hé!” Abban a pillanatban hátratettem a kezemet és mondtam: A 0010148-as politikai elitélt jelentkezem. Négy és fél évig, ez volt a nevem! Jelentkeznem kellett a lakóhelyem szerint illetékes kerületi politikai tisztnél, aki előbb kávéval és cigarettával kínált, és közölte velem, hogy a büntetésemet letöltöttem és olyan fehér lappal indulok az életben, mint bárki más, folytathatom tanulmányaimat, még a diploma megszerzésében is segítenek, de néha-néha nagyritkán, ha fölkérjük rá, akkor írásba kell elmondani mindazt, amire mi kíváncsiak vagyunk. Ekkor, eszembe jutott, hogyan vertek az ujjamba szöget, vagy amikor kiverték a fogaimat, és azt mondtam, hogy „köszönöm, nem vállalom, inkább maradok fizikai munkás”. Erre az arcomba üvöltve mondja: „te rohadt fasiszta, takarodj ki a szobából!” Egy fél óra múlva megkaptam a papírjaimat, amelyben az volt írva, hogy „szigorított REF alá helyezve!” Ez azt jelentette, hogy 20:00 óra után nem hagyhattam el a lakásomat, 06:00 után mehettem csak el dolgozni, közösségi helyeket nem látogathattam. Kényszermunkahelyemül, Dorog, nyolcas aknát jelölték meg. Dorogon is folytatták a beszervezés kísérletét, de mivel most sem vállaltam, közölték velem, hogy megbüntetnek, és behívnak munkaszolgálatos katonának. Miskolcra vonultam be, és az onnan nyolc kilométerre levő Petőfibányában kellett dolgoznom. Ott már kaptam fizetést, a katonai illetményt, amit a katonák „zsoldnak” neveznek. Itt ért engem 1956. október 23-a. Ekkor, eltűntek a politikai tisztek. A rádióból tudtuk meg, hogy Budapesten forradalom van. A rádiónál lövöldöznek, a tömeg meg azt mondja: „ruszkik haza”. Ekkor Bogár János barátom, aki gépkocsivezető volt, mondja: megyünk? A garázsban levő autóbuszt igénybe véve elindultuk, de ekkorra már az egész zárka lakója a buszon volt, és a drótkerítést áttörve, elindultunk Budapest felé. Aszódnál elfogyott az üzemanyagunk, és csoportokra oszolva mentünk tovább Budapest felé. Október 24-én dél körül értem haza én is édesanyámékhoz. 25-én reggel, Bogár Jancsi közölte, hogy a XII. Böszörményi úti rendőrlaktanyában megalakult az első nemzetőr zászlóalj, és aki muszosnak vallja magát, várják oda nemzetőrnek. (A nemzetőrség hivatalosan október 31-én alakult mag a Kilián laktanyában. B.P.) Én is elmentem és jelentkeztünk Hruby őrnagynál. Itt értesültünk a Parlament előtti gyilkolásról is, ahol a tömeg először Nagy Imre hatalom átvételét követelte. Az volt az igény, hogy lépjünk ki a Varsói Szerződésből és a szovjet kötelékből. Magyarország legyen semleges, és ezt a kormány jelentse be az ENSZ- nél. A követelésre, a választ a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről a géppuskasorozatok adták meg. Sok volt a halott és a sebesült. A halottak emlékére állították föl a Parlament előtti ’56-os emlékművet is. Valójában ekkortól kezdődött igazán a forradalom. De ketté kell választani a forradalmat is, hiszen Nagy Imre október 28-án megalakított kormányáig forradalom és népfelkelés volt. Mivel Nagy Imre, a kormánya megalakulása után kijelentette, hogy Magyarország kilépett a Varsói szerződésből, és semleges ország lett, ettől kezdve a fegyveres események, szabadságharcnak minősülnek. Így, a szovjet csapatok második támadása, már intervenciónak minősült, hiszen egy független országot támadott meg. Mivel nekem volt egy Csepel 100-as motorkerékpárom, engem Hruby őrnagy, futárszolgálatra osztott be, és tartsam a kapcsolatot a Széna téri forradalmárokkal. Az itt levő Szabó bácsinak és Ekrem Kemálnak vittem az írásos és szóbeli üzenetet. Máskor pedig járőrszolgálatot láttam el én is, egy Wippon gépkocsi járőr tagjaként. Október 29-én reggel, ki kellett mennünk az Agárdi út 5 szám alá, mert részeg ávósok a járókelőkre lövöldöztek. Bartos Imre belügyminiszter helyettes villájából lövöldözött a két részeg a kenyérért sorban álló emberekre. Itt, golyózápor fogadott bennünket, és nekem pedig átlőtték a csuklómat. Gyorsan átkötötték a vérző csuklómat a társaim, és Bogár Jancsi bevitt az Alkotás utcai Sport kórházba. Itt, gyorsan meg is műtöttek, és az orvosok és ápolónőknek köszönhetően sikeres lett a műtét is, bár a vérveszteségtől elájultam. Az egyik ápolónő, a 21 éves Veronika, aki a Zeneakadémia másodéves hallgatója volt, rá voltak bízva a lőtt sérültek felügyelete. A társaim a lövöldözőket letartóztatták és bevitték a laktanyába, hogy majd a Bíróság ítélkezzen fölöttük, ha konszolidálódik a helyzet. Ez, sajnos elmaradt, mert jött a november 4-ei szovjet invázió. November 4-én, az egyik kezelőorvos közölte velünk, hogy ha tehetjük, rejtőzzünk el, mert egyébként összeszednek bennünket a pufajkások, akik a kórházakat járják és minden lőtt sérültet elvisznek. Én is a bátyám egyik barátjának a lakásán rejtőzködtem el, és itt kezeltek orvosaim. Engem, Véghelyi Péter gyermekgyógyász tanár kezelt, és neki köszönhetem, hogy nem bénult meg teljesen a csuklóm. Neki köszönhetem, hogy a János kórházban begipszelték a kezemet és két hónap múlva ugyanott le is szedték. Amikor ő nem tudott jönni, akkor Veronka jött és elvégezte a kötözést. Ezekből a kezelésekből, egy csodálatos szerelem szövődött.
Június 28-29-én, Lengyelországban volt egy felkelés, és ennek a tiszteletére van itt az asztalon a lengyel zászló. Sajnos, ott a Hajógyári munkások tüntetését 3 darab géppuska gyilkos tüze kioltotta. 54 ember halt meg akkor. Tudták, hogy Magyarország is föllázad, de ekkora ellenállásra nem számítottak. 1700 db páncélos járművet vetettek be 1956-ban. Sok páncélos, a Molotov koktélnak köszönhette akkor dicstelen végét. Akkor ugyan nem sikerült legyőzni a szovjet hadsereget, de éppen a lengyel és a magyar forradalom kezdte el a megszálló birodalom későbbi felbomlását. Az év végén, még sztrájkok voltak, és csak úgy tudták letörni, hogy 53 helyen a tömeg közé lőttek, amivel sok ártatlan ember, gyermek életét oltották ki. Nem szabad felejteni, hiszen egyszer az akkori gyilkosoknak is fizetniük kell. A megfélemlítés, sajnos sikeres volt.

De 1957 tavaszán folytatni akarták a forradalmat, aminek előjele volt a sok helyen fölfestett MUK nevű rövidítés (márciusban újra kezdjük) volt és újabb csoportok szerveződtek. Sajnos, a véres megtorlásnak köszönhetően, márciusban nem kezdődhetett újra a forradalom. Én is szerveztem ilyen csoportot. Az én csoportom is abban állapodott meg, hogy a fegyvereket elrejtjük, és ha alkalom adódik, újra elővesszük. Novemberben, a felkelők kezéből ugyan kicsavarták a fegyvert, de ’56 szellemét máig nem sikerült legyőznie egyetlen kormánynak sem, és ez mindaddig nem is sikerülhet, ameddig Magyarország minden külső hatalmi befolyástól mentes nem lesz, ameddig országunk nem lesz a magyaroké, mert a haza nem eladó. Az a rendfenntartó szakasz, amelynek én is tagja voltam, mindannyian elhagyták az országot, és én biztonságban éreztem magam ez által. 1957 nyarán, Fenyves Veronkával házasságot kötöttünk.

 

Kép

 

Ő tovább tanult, én pedig elmentem keszonba dolgozni. 1958 májusában a születésnapomon a feleségem egy könyvvel lepett meg, mivel babát várt és én is készüljek fel a leendő gyermek nevelésére. Sajnos, a MUK-os társaim egyike, ittas állapotban elmondta, hogy ő is tagja volt a csoportnak, tőlem fegyvert kapott. Nem tudta, hogy a baráti körében olyan is van, aki elárulta őt is. 1958. október elején letartóztatták, és így rám is sor került és a feleségemmel együtt, október 8-án letartóztattak bennünket is. Az volt a legnagyobb dühük, hogy munkás családból származó emberek is ellenük fordultak. Iszonyatosan elvertek, majd mikor már a földön feküdtem, elkezdtek rugdalni. A gerincemet úgy megrúgták, hogy a bal lábam megbénult a sérüléstől. Nem ütöttek tovább. Olyan manipulált képet is elém tettek, amelyen felismertem magam, hogy a Köztársaság téri székház ostromában veszek részt, pedig ott sem voltam, hiszen október 29-e óta, átlőtt csuklóval a Sportkórház betege voltam. Ezután már a halálos zárkába tettek. Ekkor buktattam le saját magamat és tártam föl, hogy 29-én már a kórházban voltam. A tárgyaláson találkoztam újra a 21 éves feleségemmel, aki úgy össze volt verve, hogy én sem ismertem föl. Zavart volt, megtört, a veréstől elvetélt, idegileg teljesen összeroppant. Minden cselekményt magamra vállaltam, aminek következtében a feleségemet szabadlábra helyezték és gyógykezelték. (Az emlékek hatása, most is érződött Tibornál, hiszen az akkori keserűség nála soha nem fog elmúlni, hiszen később azt is elveszítette, akit a legjobban szeretett. Ez a hatás, a diákokra is átragadt, mintha ők is megélték volna a megrázó eseményeket.) 1960. április 8-án, közkegyelemmel szabadultam, mivel az ENSZ, nem volt hajlandó Magyarországot befogadni mindaddig, amíg a politikai foglyokat szabadon nem engedi. Azokat a politikai foglyokat engedték csak el, akiknek 10 évnél kisebb ítélete volt. Én, ebből kifolyólag 5 évet kaptam. A Bíróság, mindenkinek igyekezett valamilyen köztörvényes cselekményt a nyakába varrni, mert csak ezzel tudta bizonyítani, hogy a magyarországi felkelők nem forradalmárok, nem a szabadságharcért küzdöttek, hanem köztörvényes bűnözők voltak, és csak rabolni akartak a forradalom idején. Azt az inget, amit a kezemre csavartak azért, hogy el ne vérezzek, a bíróság rablásnak minősítette. Az volt a szerencsém, hogy ez a rablás minősítése 200 forint fölötti összegnél állt volna meg, de ez a használt ing, csak 110 forint értékű volt. Ezért nem lehettem köztörvényes bűnöző. Hazamentem, a feleségem akkor is kórházban volt, és még nagyon sokáig, egyik ideg szanatóriumból a másikba. Amikor az orvos közölte vele, hogy többé nem lehet gyermeke, teljesen kétségbe esett, az elme elborulása előtt állt. Később, szerette volna folytatni a zeneakadémiai tanulmányait, de közölték vele, hogy az ország összes iskolája bezárult előtte. Ezt a két tragédiát már nem tudta elviselni és Agárdon, ahol volt egy kis faházunk, a vasútállomáson a vonat alá vetette magát. Nem halt meg rögtön, csak este a kórházban. Azóta, ha Miatyánkot mondok, nem tudom kimondani, hogy „megbocsátok az ellenünk vétkezőknek”. Nem tudom, hogy jártatok-e a 301-es parcellában, ahol kopjafa erdő van, de több kopjafa alatt, nem is egy, hanem több bajtárs is nyugszik. Mindez csak azért, mert magyarok voltak, és szerették a hazájukat. Ezután következett, több mint három évtized, ahol a legalacsonyabb fizetéssel, a legrosszabb munkát kaptam, és nem véletlenül volt két munkakönyvem, mert ahogy megismerték a múltamat, azonnal kirúgtak minden munkahelyről. 1990-ben, amikor azt hittük, hogy változás történik, (hát történt is) akik a politikai hatalmat bitorolták, átnyergeltek a gazdaságot bitorolni. Ennek nyomán merült föl bennem az a gondolat 1998-ban, hogy egy vándorkiállítást csinálok, elsősorban a diákok számára, hogy ismerjék meg újkori történelmünk ezen szakaszát, hiszen ők tudnak róla a legkevesebbet. Ismerjék meg, hogy mi, és miért történt, hiszen a ti nagypapátok velem egykorúak, de ők nem mertek beszélni, pedig nekik kellett volna elmondani, hogy mi történt akkor. (A zsidó, elmondja fiainak a rajta esett sérelmet, hogy a gyerek ismerje meg az apja igazságát, és ha lehetősége lesz, álljon bosszút, az apját ért sérelmekért. Mi, nem bosszút kívánunk, hanem erkölcsi igazságot, hogy többet ne lehessen Trianon, Gulag, málenkij robot, recski és hortobágyi munkatábor, stb. hogy a magyart, ne idegenek, hanem a saját fajtájából is azok vezethessék, akik arra rátermettek és felelősséggel tartozzanak nemzetüknek. B.P.)

 

Kép

Hiszen iszonyatosan meg voltak félemlítve a sortüzekkel, a börtönnel, de a szüleitek szinte más semmit nem tudnak az akkori hitványságokról. Az iskolákban pedig pontosan az ellenkezőjét tanulták annak, ami valójában megtörtént.

A börtönben egy jugoszláv diplomata mondta nekem: Tibor, kétféle történelem van: az egyik amely megtörtént, a másik, amit tanítanak. És ez milyen igaz! Három és fél évtizeden keresztül, pontosan az ellenkezőjét tanították annak, ami valójában megtörtént. Ha ezt a 20 tablót végignézitek, láthatjátok ennek a majdnem 400 bajtársnak a neveit is, akiket törvényesen ítéltek halálra, szabadságharcunk eltiprói. Ez az akasztás, egy szörnyű dolog, hiszen 18 év alatt, nem lehet az elítéltet fölakasztani. Ezt, még nálunk is betartották, példa erre Mansfeld Péter esete is, amikor megvárták, amikor betöltötte a 18. életévét, és még kapott 11 nap türelmi időt, de többet, nem!  A bitó, egy 3 méter magas oszlop, amelynek a tetején van egy hatalmas kampó, az alsó harmadában pedig egy csiga. Beteszik a gyámlyukba. A kivégzésen jelen kell lennie annak a bírónak, aki az ítéletet hozta, az ügyésznek, és az orvosnak. Ismételten felolvassák az ítéletet, majd felszólítják az ítélet végrehajtót a hóhért, hogy végezze a kötelességét. Az elítéltet három lépcsőn fölvezetik egy sámlira és egy fehér zsákot ráhúznak a fejére, majd a nyakába teszik a kötelet és a kötélnek a végét meghurkolják. A két segédhóhér összeköti a két bokát, átvezeti a csigán a kötelet. Az egyik, kirántja az elítélt lába alól a háromlépcsős sámlit, a másik pedig meghúzza a kötelet és akkor feszül a test, mint az íjnak a húrja. A vezető hóhér az elítélt mögött, fölmegy egy létrán, és az elítélt fejét elfordítja balra. Ekkor törik el a Glóbusz csigolya, és elszakad a gerincvelő. Ezután áll be a klinikai halál. Az elítélt, ebből már semmit nem érez, és néhány perc alatt beáll a fizikai halál, amit az orvos megállapít. Mansfeld Péter, kétszer is megszökött a hatóság kezéből, ezért nagyon gyűlölték. Az ő kivégzésénél Tuschek volt a halálra ítélő vérbíró, de ő nem engedte, hogy eltörje a hóhér a Glóbuszcsigolyát. Így, 13 percig vonaglott, rángatódzott a kötélen, mire meghalt. Hát ilyen volt a Kádár-Csermanek féle igazságtétel, amelynek az igazsághoz semmi köze nem volt. Amiket nektek elmondtam a múltról, annak az alapja a saját tapasztalataim voltak. Ezeknek az emlékeknek a hatására döntöttem el, hogy ezt a vándorkiállítást megcsinálom. Éppen ezért, kerestem a külföldi sajtószolgálatokat, és tőlük szereztem be a fotókat, a bajtársaktól a relikviákat, és 2000 óta ez a 36. kiállítás.
Mi, már megöregedtünk, nagy többségében már nem is élünk, akik 1956-ban, a forradalomban tevőlegesen részt vettünk.
Ti sem vagytok sem gyávábbak, sem kevesebbek, mint mi voltunk ’56-ban. Ti, pontosan úgy szeretitek a hazátokat, mint ahogyan mi szerettük, szeretjük, de mi már többségében a túloldalról látjuk az akkori eseményeket, így nektek lesz a feladatotok, hogy ennek az elárult, kirabolt hazából, ismét szabad hazát építsetek. Talán úgy is mondhatnám, hogy fejezzétek be azt, amit mi, ’56-ban elkezdtünk. Kérem a Mindenhatót, mivel a helyzet most nem olyan, mint ’56-ban, hogy adjon nektek tudást, és erőt, hogy helyettünk befejezzétek azt, amit mi elkezdtünk ’56-ban.
KÖSZÖNÖM.
A diákok, nagy tapssal köszönték meg az előadást, majd csupán egy kérdést tettek föl, hiszen Kép valóban látszott rajtuk, hogy ’56 témájában tájékozatlanok. Nem tudom, hogy az elhangzottakból mennyi maradt meg bennük, de hiányolom, hogy nem hoztak jegyzetfüzetet. Talán most ez is megbocsátható, hiszen helyettük most én jegyzeteltem és írtam le rövidítve az elhangzottakat. Azért remélem, hogy ha az újság a kezetekbe kerül, veszitek a fáradságot, és elolvassátok. Higgyétek el, érdemes!
Tibor elmondta még a relikviák történetét is, hiszen a börtönökben sok ügyes kezű embert gyűjtöttek össze, és volt aki szobrokat is faragott, és jutalomból minden 10.-et kihozhatta, ha hajlandó sok Lenin és Sztálin szobrot készíteni a smasszeroknak.
Kedves olvasó!
Ha fölkeltette Schrötter Tibor előadása a figyelmedet, kérlek, hogy ajánld a környezetedben lakó iskolaigazgatók szíves figyelmébe, hátha olyan nemzeti érzelmű és szemléletű, aki meghívja őt egy előadásra a szemléltető eszközeivel együtt, hiszen kevesen vannak már azok a hiteles emberek, akik e sötét korról az igazat el tudják mondani személyes megélésük alapján.
A korabeli fegyvereket azért nem tudta bemutatni, mert a Pongrátz Gergely múzeumtól kölcsön kapott hatástalanított fegyvereket Juhász Ferenc egykori honvédelmi miniszter visszavetette 2006-ban. Talán azért, mert még ma is félnek ’56 szellemétől? Ha van okuk, féljenek is, hiszen az igazság órája, mindenkit utolér. Azt is, aki menekül előle.
 
Schrötter Tibor
Vonalas telefon: 1 325-5919
Mobil: +36 70/ 217-2653
 
A múlt, a nemzet és az előadó iránti tisztelettel a krónikás:
Bencze Pál nemzetőr ezredes
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.