Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A BECSÜLET NAPJA

2011.03.20

Emlékezés a hősökre, a Budai Várból való kitörésre, és ezt a napot nevezzük a Becsület Napjának. Emlékezni azokra, akik inkább a biztos halált választották, mintsem megadják magukat a „vörös hordának”. 1945. február 11-én este, a kilátástalanság, a lőszer és élelmiszerhiány miatt, úgy döntöttek a Budai Várban bekerített magyar és német csapatok, hogy mivel a felmentésükre küldött német páncélosok támadása elakadt, utolsó kísérletet tesznek a háromszoros szovjet védőgyűrűn való áttörésre, hogy ne essenek az ellenség fogságába. Magyarországon, minden évben megemlékezünk ennek a katasztrófának emléket állítva, emlékezve azokra, akik halálukkal számunkra hősökké váltak, mintsem az ellenség kegyét keressék. Az 1945 utáni magyar kormányok, nem emlékeznek meg tisztelettel a II. világháború magyar katonai és polgári áldozatairól, mert akik ma rajtunk uralkodnak, egész nemzetünket „bűnös népnek”tekintik, mivel nem akadályoztuk meg 1944-ben a zsidók elhurcolását a németek által, amit ők, holokausztnak neveznek. A mai magyar kormány is ezt az elvet követi, így hivatalos megemlékezést ma sem engedélyez. Pedig ezek a katonák, akkor a hazájukat védték, és többszázezren áldozták életüket. Akik nem felejtenek, kis közösségekben emlékeznek meg erről a napról, erről az eseményről. A Magyar Világ Baráti Társasága, tisztelettel emlékezett meg erről az eseményről is, e kort idézve versekkel, prózával és dalokkal 2011. 02. 10-én. A program összeállítása v. Ország György és a lánya, Ország Nikolett bajtársaink szervezése, míg az összekötő szöveget Rozgics Mária, a Világ Magyarsága főszerkesztője vállalta magára, és ő volt a műsorvezető is. Verseket mondott v. Juhász Antal, és saját versét mondta el v. Ország György, Berecki Károly pedig szemelvényeket olvasott föl, v. Ország György Elmaradt libasült c. könyvéből. A Kitörésről, v. Marosvári Imre bajtársunk tartott egy rövid összefoglalót, melyet közreadok.

 

A KITÖRÉS ÉS BECSÜLET NAPJA

Hősök voltak

1945. február. 11.

1944 októberében a Szovjet csapatok, két páncélos hadserege a 2. és 3. Ukrán hadsereg a Román és jugoszláv hadsereg egységeivel együtt körülzárta Budapestet. Sztálin parancsára október 29.-én kezdődött meg az ostrom, amely a második világháború során a Moszkvai és Sztálingrádi csaták után a harmadik legnagyobb városi ostrom ütközete lett. A 102 napig tartó ostrom során a Budapestet védők – körülbelül fele részben németek és magyarok, katonák és civilek egyaránt, a lakosság elszánt támogatásával korábban soha nem tapasztalt helytállásról, hősiességről tettek tanúbizonyságot. A szovjet hadseregek vezetői Malinovszkij és Tolbuchin marsallok először november 7.e napját tűzték ki az ostrom befejezésére, majd a December végi Karácsony napjait ígérték a győzelmükre Sztálinnak. Egyik dátum sem teljesült. Január 10.-től, csatlakozott hozzájuk friss utánpótlásként még egy gárdahadsereg is.

A Német és Magyar csapatok vezetői Karl – Pfeffer Wildenbruch SS Obergruppenfhürer, August Schmidhuber tábornok és Hindy Iván vezérezredes  szervezték meg a védelmet, amelyet Pesten kiválóan támogatott Baka Barnabás Őrnagy rohamtüzér osztálya. A végig nyolc, tízszeres túlerőben lévő szovjetek nyomására az önfeláldozó hősiesség ellenére 1945 január 18.-án fel kellett hagyni a Pesti oldal védelmével. A maradék védők a Budai oldalra szorultak és a teljes körülzárást követően egyre kisebb területen védekeztek. A Német és Magyar hadvezetés többször is kísérletet tett a fővárosunk felmentésére. Legjelentősebb a IV. páncélos hadtest Herbert Otto Gille SS Obergruppenfhürer és Ney Károly hungarista különítményének támadása. Mélyen benyomultak a katlanba, de az utánpótlásra küldött üzemanyag uszályokat Komárom térségében az Amerikai és Orosz repülők szétbombázták, a páncélosok tehát nagyjából Mány, Zsámbék, Tinnye térségében üzemanyag hiány miatt megálltak. Február elején nyilvánvalóvá vált a vég. Az utánpótlást szállító repülők a vérmező elvesztése után nem tudtak többé leszállni.

1945. február. 11.-én 17 óra 50 perckor Wildenbruch tábornok leadta utolsó rádió üzenetét. „ élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltényeink csőre töltve, Budapest védői választhatunk a kapituláció, vagy a harc nélküli lemészárlás között. Az utolsó harcképes részekkel, honvédekkel és hungaristákkal együtt offenzív módon új harci bázist keresek. Február 11-én a sötétség beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor-Máriahalom térségében.

 

Február 11-én 19,45-kor megkezdődött a KITÖRÉS

Az akció előkészítéseként, tüzérségi támogatás nélkül egy német kommandó magyar honvédek és hungarista egységek segítségével lerohanta és megsemmisítette a Széll Kálmán tér / ma Moszkva tér/ orosz őrségét, két orosz ezredet.

13 900 német katona, és 10 000 magyar vett részt a kitörésben. Őket követte kb. 20 000 civil fegyvertelen lakos – és indult meg a jelre. Szakértő kutatók, és túlélők szerint a kitörés főbb irányait és idejét a szovjetek tudták. Már az első métereken minden addigit felülmúló tűz fogadta a Bécsi Kapu téren kitörő támadókat.  A Széll Kálmán téren is csak óriási emberveszteséggel tudták átverekedni magukat és folytatták támadásukat az Olasz fasoron a budai hegyek irányába. A kitörésben a Német és Magyar katonákon kívül részt vettek különböző önkéntes alakulatok is. Kiemelkedő hősiességük miatt meg kell említeni a magyarok közül a két egyetemi zászlóaljat. A tizenöt -tizennyolc év körüli fiatalok közül, mindössze nyolcan tudták átverekedni magukat. Meg kell említeni a Vannay riadózászlóaljat, amelynek vezetője Vannay László 1938-ban részt vett a felvidéki rongyos gárda létrehozásában és a Kárpátalján vívott gerillaharcban a magyar területekért. Az először december 24-én bevetett 680 tagú önkéntes zászlóaljból a kitörésre már csak 120-an indultak el és szinte utolsó szálig elestek.  Parancsnokuk Vannay László és a 70 éves Prónay Pál is a kútvölgyben halt hősi halált. Az Olasz / ma Szilágyi Erzsébet fasorban hömpölygött a tömeg és fentről az előre kiépített beton kis-erődítményekből, ablakokból és kapualjakból zúdult rájuk a halál. A Lövőház utcában esett el az a Gerhard Schmidhuber német vezérkari ezredes, aki egy hónappal korábban megkímélte a budapesti gettóban élő 60-70 000 zsidó életét. Budapesten kizárólag a gettó területét nem védték a német és magyar csapatok.  Egy túlélő fiatal önkéntes Szántai Lajos így emlékszik vissza az Olasz fasorra. „Egy gyermekkocsit toló fiatal anya kapaszkodott belém, igyekeztem segíteni neki, de egy szemből érkező ágyúlövés egy pillanat alatt elsodorta mellőlem. Kézitusát vívtunk késsel és kézigránátokkal. Ötszáz fős csoportokban támadtak. Amikor az emberek elestek, vagy megsebesültek, mindig jött a következő ötszáz. Patakokban folyt a véres hólé a Széll Kálmán tér irányában.” A kitörők végül is két fő irányban tudtak előre jutni. Az egyik fő irány a Sváb hegy és János hegy irányába a másik a Rózsadomb és a Szarvashegy irányába vezetett. Egy kisebb 500 fős német egység, a német és a magyar vezérkar, valamint rengeteg civil az Ördögárokban kísérelte meg a kitörést. Igen erős ágyútüzet kaptak a kijáratnál, mikor el akarták hagyni a fedett alagutat. Legtöbben, a civilekkel együtt körülbelül 10 000-en meghaltak, mindkét vezérkar pedig háromnapos védekezés után fogságba esett. A János hegy irányába kitörők között volt Kokovay Gyula /az egyetemi rohamzászlóaljtól. Így mondja el az utolsó perceket. „Már világosodott, mikor öt-hatszáz méter futás után az erdőszélen puskatűz fogadott bennünket. Viszonozni akartam a tüzet de a géppisztolyom bedöglött. Nem volt időm megnézni mi baja, ezért a hátamra dobtam, és elővettem a rohamkésemet és az övembe dugtam, hogy kéznél legyen. Már az orosz állásoknál voltunk, amikor gránátok repültek felénk. Egy tojásgránát fejbe talált. Elestem és a sapkám lerepült a fejemről. Önkéntelenül érte nyúltam és közben észre vettem, hogy a gránát előttem van. Fekve maradtam mikor felrobbant. Ekkor felugrottam és rohantam a többiek után. Nyolc -  tíz lépésnyire, egy fa mögül, egy orosz katona lépett elő és puskáját rám fogva elsütötte. Tisztán hallottam, ahogy elkattan, de nem robbant a töltény. Ekkor felemelte a csövénél fogva és rám akart sújtani. Nem vártam meg, éppen odaértem és késemet az oldalába döftem. Összegörnyedve esett el, én pedig utolértem társaimat, akik már túljutottak a fedezéken. Egy töretlen kukoricáson mentünk tovább, amikor ránk kiáltottak.  Halt! A következő pillanatban már három német katona szaladt felénk és rázták a kezünket, vállunkat. Levittek a lejtőn a közeli faluba. Mány volt.„ A Városból kitört mintegy tízezer katona és civil. Áttörni mindössze 780 embernek sikerült. A budai hegyekben, a Tabánban, és várban még napokig folyt a hajtóvadászat ellenük. A kitörést követő harmadik napon még egy, egységben 100 embernek sikerült áttörnie. A negyedik napon pedig 11 katona és hét civil tört át és maradt életben. A Budán rekedt és sokkot kapott éhező és sebesült katonák az utcákon bolyongtak. Nem mentek be az óvóhelyekre, hogy kíméljék a polgári lakosságot. A dzsippekkel, teherautóval részegen száguldozó oroszok százszámra ütötték el őket. Még hetek múlva is ott hevertek felismerhetetlenül szétlapítva a fagyott úttesten. Nem volt kegyelem. A két földalatti tábori kórházban mintegy 3000 súlyos sebesültet az orvosokkal és ápolónővérekkel együtt gyilkoltak meg úgy, hogy lángszóróval égették őket halálra, vagy más barbár módon benzines hordókat gurítottak közéjük és kézigránátokkal gyújtották fel, égették a még élőket. A Citadella körül hetekig is látható volt kb. 5000 német halott. Ők az SS tagjai voltak, fogságba estek, de nem volt irgalom, lefejezték őket, és diadalként kitűzték fejüket. Sok fénykép is készült róla. A kegyetlenségre jellemző volt, hogy a pesti oldalon, még január 15.-én mikor már a védők visszavonultak, a keleti pályaudvar és a Duna közötti szakaszt két Román ezred szállta meg. Akkor érkeztek Soroksár felől Malinovszkij tankjai és mivel nem ismerték fel a román egyenruhát – azt hitték azok németek, vagy magyarok – az utolsó szálig kiirtották, leágyúzták Őket. De nem volt kegyelem a védők számára sem. A győztes szovjet hadsereg vezetői tíznapos szabad rablást engedélyeztek az egész Fővárosban. Százezer számra erőszakolták meg a nőket, és vittek minden értéket.  Sztálin a hadvezetésnek, hetvenezer hadifogoly ejtését írta elő. De az ostrom során a nyolcvanezres védőseregből csak 20 000 katonát ejtettek - főként sebesülteket - fogságba. Így Budapest lakói közül 50 000, vagy annál is több civilt hajtottak el évekre hadifogságba, ahonnan csak töredékük tért később haza. Hatalmas árat fizettek a támadó Szovjetek is. Veszteségük Budapesten 300 000 halott és sebesült. A győztesek kitüntetésein a felirat pedig Budapest elfoglalásáért és nem pedig felszabadításáért olvasható.

A Fővárost védők igazi hősök voltak. Vannak, akik még ma is próbálják megosztani az embereket. Ne tévesszen meg ez senkit sem. Bárki túlélőt megkérdeztem, vagy emlékiratait olvastam az mind úgy nyilatkozott, nem pártparancsra, hanem hazaszeretetből cselekedett, kizárólag a kommunizmus elleni ellenállás akarata hatott rá. A nyilaskeresztes párt cca. 15 000 felfegyverzett emberéből csupán 3000 vett részt szervezetten a védőharcban és áldozta életét. A többiek közül sokan később a kommunista rendszerhez igazoltak és a cionistákkal együtt ők lettek az új rendszer legvéresebb kezű támogatói. Az elesett 3000-t is megilleti a tisztelet. Valamennyi elesett katona és civil emlékére e napot a becsület napjává neveztük el. Függetlenül attól, hogy német, vagy magyar katonák, vagy önkéntesek, nyilasok, hungaristák vagy civilek voltak. Helytálltak két, majd három hadsereggel, körülbelül ötszörös túlerővel szemben százkét napig, úgy hogy ebből 53 napig teljes bekerítésben harcoltak. A Budapestet védők helytállása tehát vitathatatlan. Rájuk emlékezni nemcsak állampolgári jogunk, hanem kötelességünk is. Mindazoknak, akik magukat nemzetinek nevezik. Mi, akik így gondolunk magunkra, e hősök példájából is merítjük az erőt a világ bolsevizmusa, liberalizmusa ellen vívott mindennapi szellemi harcunkban. Ugyanígy e helytállásból is meríthettek erőt 1956 forradalmárjai és szabadságharcosai is.

 

Budapest 2011. február 11. 

 

   

5pr1.jpg

        

v. Marosvári Imre

                       

E napon került átadásra 2. alkalommal az, az Ekrem Kemál díj, amelyet az 1956 Magyar Nemzetőrség, a Magyar Világ Baráti Kör, és Ekrem Kemál György özvegye alapított 2010-ben, és minden évben a Kuratórium tagjai ítélik oda, a magyarságért kifejtett tevékenységük elismeréséül, az arra érdemes személyeknek. A kitüntetettek, a következők voltak:

  1. Lakatos Emil Bugyi község nyugdíjas iskolaizgatója, aki a 301-es parcellában, Ekrem Kemál Kornél, és fia, Ekrem Kemál György tiszteletére kopjafát faragott. Nem volt itt.
  2. v. Kellner Lajos, aki 1956-os Széna téri forradalmár. Személyes ismerőse és harcostársa volt Ekrem Kemál Kornélnak, és fiával is együtt küzdöttek egy jobb világ reményében a 2006-os Kossuth téri tüntetések alkalmával. Együtt tiltakoztak az MTV székház előtt is, a Petíció átvételét megtagadók ellen.
  3. Koska György, aki szintén aktív résztvevője volt a 2006. októberi tiltakozásoknak. Baranta Szakosztály vezetője.
  4. Zámbó Károly katolikus lelkipásztor, aki szintén aktív résztvevője volt a Kossuth téri tiltakozásnak, és vehemens beszédei miatt neveztem el a „Kossuth tér Kapisztrán Jánosának”. Főnökei őt is lefokozták, amikor nem úgy alakultak az események. Ő tartotta az első Karácsony éjféli misét is a Kossuth tér és az Alkotmány utca sarkán.
  5. v. Neubrand Rezső nemzetőr ezredes bajtársunk, aki 1956-os merészségéért 15 évet kapott.

 

5pr2.jpg

 

 

5pr3.jpg

                 

A kitüntetéseket az özvegy feleség, Danka asszony tűzte a mellekre. Mindenkinek volt pár köszönő szava, mentalitástól függően.

A mintegy 80 fős hallgatóság megrendülten hallgatta a megemlékezést, ugyanakkor tapssal díjazta az előadást és a kitüntetetteket.

Gratulálunk a kitüntetetteknek, és reméljük, hogy a jövőben is mindent megtesznek a Magyar Haza felemelkedéséért, a múlt ápolásáért, egy tisztességesebb Magyar jövőért.

 

Tisztelet a Hősöknek, és ne hagyjuk feledni dicső tetteiket.

 

Bencze Pali

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.